Szörényi Levente és a Budapest Sportaréna közönsége is mást, jobbat érdemelt volna annál, mint amit a színpadtól visszavonuló Mester koncertje nyújtott. A nagyon várt fellépés a rajongók körében nem aratott egyértelmű sikert, az érdemi kritika pedig vagy hallgat erről a fontos eseményről, vagy udvariasan méltatja – az „életművet”.
Ha az ember hétvégén belenézett a Megasztár-döntő utáni kommentekbe, nem hitt a szemének: elképesztő gyalázkodást váltott ki az a tény, hogy a győztes határon túli magyar lett. Az X-faktor döntője után egyesek a „belmagyar” Vastag Csaba győzelmét ünnepelték a „külmagyar” Takács Nikolas felett.
Mindhárom ellenzéki párt komoly belső konfliktusokkal küzd, s nemcsak a veszekedések, marakodások zaja hallatszik a kulisszák mögül, de egyre több jel utal arra is, hogy a kilépések, kizárások után a jövőben akár pártszakadásokra is sor kerülhet.
A Megasztár legnépszerűbb szereplőjének már a múlt héten haza kellett volna mennie. Ezt nemcsak a zsűri, de a TV2 egyes munkatársai is kimondták értékeléseikben, és az érintett is régóta rosszul érzi magát a rivaldafényben. Csakhogy a nézők nem engedik el. Az a közönség, amely kedvence győzelme esetén már nem nagyon lesz kíváncsi a további produkcióira.
A hét elején a törvényhozás elutasította azt a javaslatot, hogy a Szögi Lajos családjának megítélt 46 millió forintot a költségvetés állja, mert a gyilkosság börtönbe zárt tettesei képtelenek azt kifizetni.
Lenhardt Balázs jobbikos országgyűlési képviselő a Nemzeti Színház előtti tüntetésen kijelentette, hogy a teátrum igazgatója, Alföldi Róbert „beteg és perverz ember”, mert „nyíltan propagálja az aberrációt, a homoszexualitást", s pártja addig nem nyugszik, amíg a színház épületének tetején nem árpádsávos zászlót lenget a szél.
Képzeljük el, amint áprilisban Mesterházy és/vagy Gyurcsány mögött „Munkát, kenyeret!” skandáló, „Hol a pénzünk?” táblákat emelő tömeg vonul a Parlament elé. A panelprolik és az újburzsoák. A vezetők és a megvezetettek. Abszurd? Vicces? Korántsem. Az ellenzéki politika közeli perspektívája, már ahogy a szoci vezetés elképzeli.
A csodaló története évekig közügy volt Magyarországon. Épp ezért meglepő, hogy most, amikor dicstelenül befejezte az idei évadot, a média nem kommentálja a vele kapcsolatos történteket, az egykori rajongók egy része pedig virslinek, mócsingnak titulálja a korábbi kedvencet.
Orbán Viktor forradalomról beszél, Gyurcsány Ferenc szabadságharcot hirdetett. Ez pedig azt a sötét víziót festi elénk, hogy az ország az elkövetkező években is e két egymást engesztelhetetlenül gyűlölő politikus küzdelmének terepe lesz, hacsak…
Esztergomban a városházán hetek óta politikai szappanoperát játszanak, amely az őszi évad kirobbanó sikere. Főszerepekben: a régi és az új polgármester, a megválasztott képviselők, de mindenekelőtt a Fidesz-frakció tagjai. A cselekmény: intrikák és leleplezések, ármány és szerelem, korrupciós ügyek és árulások.
Mérhetetlen kárt okoz a Fidesznek Esztergom bukott polgármesterének tevékenysége. Hiteltelenné teszi mindazt, amit az ország miniszterelnöke és a Fidesz pártelnöke a népakarattal és a nemzeti összefogással kapcsolatban mond, ezáltal megkérdőjelezi azokat a téziseket is, amelyekre az új politika épül. Ezért is furcsa, hogy a Fidesz országos vezetősége ragaszkodik személyéhez.
Az MSZP „emblematikus alakja” az előző évek kudarcos próbálkozásai után szépen búcsúzhatott volna, ha nyugdíjba megy, s ücsörög tovább az MSZP frakciójában. Ő ehelyett új pártot alapított, ám meghirdetett elképzeléseivel a politikai életben csekélyek a túlélési esélyei.
Ahogy az ellenzéki pártok nem ellensúlyai a kormánypártoknak, úgy a pártok mostani arcai (Schiffer, Mesterházy, Vona) sem látszanak olyan politikusoknak, akiket el tudnánk képzelni Orbán Viktor érdemi vitapartnerének. Még az is kérdéses, hogy a saját pártjukban alkalmasak-e arra a szerepre, amelyet a választások után megkaptak vagy megszereztek maguknak. Ugyanakkor a kormánypártok és Orbán Viktor miniszterelnök, a kétharmados többségre hivatkozva, egyfajta „irányított demokrácia” keretében, lényegében kamarillapolitikát folytatva gyakorolják a hatalmat.
Az MSZP-nél igen kreatív a kampánystáb, de legközelebb azért nem kellene Michael Jacksont csinálni Mesterházy elnök úrból az inger- és szimpátiaküszöb emelése érdekében.
A Magyar Köztársaság elnöke a legsikeresebb karrierpolitikusunk. Az „átkosban” megbízható káderként ívelt magasba a pályája, a rendszerváltást követően aztán előbb úrhatnám elvtársként, majd 2002-től úrhatnám polgárként kapott magas pozíciókat, most pedig excellenciás úrként nemcsak a legfőbb méltóság tisztét tölti be, de ahogy megfogalmazta, az emberek embere is lehetne.
Nagy Feró pályafutása modellértékű. Jól példázza, miként lehetett valaki az elmúlt négy évtized társadalmi-kulturális változásai közepette előbb megélhetési zenészből nemzedéki hős, aztán a rendszerváltás környékén pártokhoz dörgölőző kifakult sztár, végül az ezredforduló után a celebvilág ikonja.
A jelek szerint az önkormányzati választás megadja a kegyelemdöfést az MSZP jelenlegi formációjának, és ezt még Szanyi Tibor áldozatos kampányfőnöki tevékenysége sem tudja megakadályozni – véli Sebők János.
Zagyva György Gyula jobbikos képviselő a jelen lévő újságírók elmondása szerint karikásostorral a kezében, gyalázkodó szövegek kíséretében, anális szex-szel fenyegette meg a Hetek újságíróit a Magyar Szigeten. Vona Gábor ezen jókat derült és még rátett egy lapáttal. Nem egyszerűen rossz viccről van szó, hanem egy riasztó folyamatról. Meg kellene fékezni - véli Sebők János.
Tettünk-e, teszünk-e valamit azért, hogy a világ élhetőbb, emberségesebb, szebb és jobb legyen? Megvan-e bennünk az a részvét és szeretet, amiről oly sokat fecsegünk, és mostanában oly keveset gyakoroljuk? Kormos István faggatta nem sokkal a halála előtt költőtársát, Nagy Lászlót: mit üzen a XXI. században élőknek, amire ő azt felelte: „Ha még lesz emberarcuk, csókoltatom őket”. Vajon Nagy László ma csókoltatna bennünket?
Tavaly áprilisban az MSZP kongresszusán a pódiumra szólított vezetőség és a tagság is teli torokból dalolta, hogy „Föl, föl te éhes proletár!”. Most viszont, amikor Kiskunfélegyházán kisemmizett, éhes melósok lázadnak a sorsuk ellen, a megújulást naponta deklaráló baloldali vezetők némák és részvétlenek. Szivárognak az indulatok, tágulnak a repedések a magyar társadalom falán – de a média és a politikai elit alig figyel oda – vélekedik a szerző.
